Még mindig Grant könyvének morzsáiból csipegetünk, mert szakszerű és elgondolkodtató.
A kutatások azt mutatják, hogy az érzelmiintelligencia-teszten leggyengébben teljesítők értékelik leggyakrabban túl a saját képességeiket. Ők azok akik segítséget is ritkábban kérnek, elutasítják a ponteredményüket is a legnagyobb valószínűséggel.
Ez a törékeny önképünkre vezethető vissza, emiatt tagadjuk a gyengeségeinket, mert folyamatosan pozitív fényben szeretnénk látni magunkat. Ami nem is baj, csak távol visz a valóságtól. A hozzáértés hiánya elvakít minket a saját hozzá nem értésünk megértésétől. (Pfujj, na ez nehéz volt, de ha megérted egy lépéssel közelebb vagy a valósághoz.) A túlzott önbizalom tehát akkor hatalmasodik el az emberen, amikor a kezdőből az amatőr szintre emelkedik, mert itt már az az érzése, hogy tud.
Itt nem szabad elfelejteni, hogy ezen mind átmegyünk, egytől egyig, amig megtanulunk tudósként gondolkodni. A baj az az, hogy vannak akik ott ragadnak. Az életben a legnagyobb gondot a csekély tudás jelenti, mert az információink mennyisége legtöbb esetben csak arra elegek, hogy magabiztosan véleményt alkossunk, de arra már nem, hogy saját véleményünket megkérdőjelezzük. Emiatt ítélkezni tudunk, de ezzel máris felmásztunk a „Hülyeség hegyére”, de nem mentünk le túlfelől, oda ahol az intellektuális szerénység, alázat van. És az alázatból jó nagy adaggal kell vennünk, ahhoz, hogy ne rekedjünk fent a „hülyeség hegyén”, mert az arrogancia egyenlő tudatlanság + meggyőződés. (Tim Urban, bloger) Az alázat a józan paraszti ész, ami tudja, hogy ismeretünk véges és tökéletlen.
Értékeld át! Gondold újra! – mert itt jó lenne, ha tudnánk azt, hogy Mit Hogyan teszünk és főleg Miért.
Ez a tudatosság iskolája.
