Egy fogadóban, a sarokban volt az asztal amelyik mindig foglalt volt. Ott mindig ült valaki és valamiről vitázott. Bejött egy vándorprédikátor, leült a sarokba, hogy mindenkit lásson. Emberek jöttek – mentek. Nagy a nyüzsgés. Mindenki új információt hozott, beszélgettek. Zsongott a fogadó mint a méhkas. És fennhangon kezdte hirdetni azt amit hitt, ami érzett. Szenvedélyes beszélő volt. Hallgatták is, de
egy másik asztaltól felállt egy öltönyös úriember hallgatta egy darabig a prédikátort, de azután valami hibát talált az okfejtésében és rákezdett. Ellenérvek sorozatát zúdította rá, szétszedve mindent amit hibásnak vélt. Ő volt az ügyész. Az emberek ujjongtak.
Ha már ilyen tekintélyes társaság kezdett összegyülekezni az asztalnál, csatlakozott hozzájuk egy jókedélyű „szemesemálljól” középkorú ember. Fennhangon bírálta mindkettőjüket. Jobbat ígért a prédikátor igazságánál s hozzá az emberek tapsát kérte. Az ügyészt elmarasztalta azzal, hogy arra hangolta a társaságot, hogy csak akadékoskodó, pesszimista és mindig az övé kell legyen az utolsó szó és ezt Ő nem bírja ki. Ő volt a politikus. Az emberek egyetértettek vele… Vége hossza nem volt a vitának.
Valójában ez a fogadó a mi elménk, az asztaltársaság pedig a karaktereink. Phil Tetlock fogalmazta ezt meg, hogy mikor gondolkodunk és beszélgetünk e három foglalkozás képviselőire hasonlítunk és nekik megfelelő gondolkozásmódót alkalmazunk. Mindenik karakter helytálló a maga szakmájában, de ha szakmán kívül van akkor változik a helyzet, mondja Tetlock.
Melyikre hallgatunk ha dönteni kell? Melyik gátolna meg a változásban? Ki a legmeggyőzőbb? De főleg miért? Mit árul el a gondolkodásunkról? Kit bérelnünk fel a gondolatunk bírálására? Prédikátort, Ügyészt vagy Politikust?
Értékeld át! Gondold újra! – mert itt jó lenne, ha tudnánk azt, hogy Mit Hogyan teszünk és főleg Miért.
Ez a tudatosság iskolája.
