Csak néha sikerül, amit akarok! (persze ez nem én vagyok, nekem csak néha nem sikerül) olyan elkeserítő, főleg ha sokszor, vagy többnyire ez fordul elő. A hozzáállásom marad, a szokásom is a régi, de mégsem sikerül… na pontosan ezért…
Megkötjük magunkat a szavakkal amiket használunk. „Mert minek éljen egy töpörtyű?”
Gyerek voltam, tizenkétéves. Egyszer csak ráeszmélek, hogy rengeteg fölösleges dolgot teszünk, pl. templomba megyünk. Mert minek is mennénk, ha teljesen mindegy mit mond a pap, mi úgy is a magunk módja szerint éltünk. Egy vasárnap reggel ezt bejelentem anyámnak: „- nem megyek többé templomba!”. És azonnal rám szakadt az ég. Anyám elmondta a reggeli prédikációt, miután befejezte, szólt apámnak. – Hallod a gyermek nem akar templomba menni…
futótűzként terjedt a megrökönyödés. És misézett nagyanyám és nagyapám is, aki gondnok volt az egyháznál, főember.
A lényeg az volt, hogy nekem ott kell lenni! Én meg tartottam, hogy nem megyek oda, mert fölösleges. Én győztem és én is veszítettem. Ha elmegyek a templomba, meghallgatom a lelkész tanítását és hazajövök, élhetem a magam életét nyugodtan tovább. De így minden áldott vasárnap prédikált anyám, nagyanyám, apám és nagyapám is. De otthon maradtam mert fölösleges volt elmenni, ha úgysem éltünk úgy ahogy a lelkész tanított.
Vajon miért a gyerek az aki nem akar alkudni? A felnőtt igen, mert mindig attól fél mit mondanak a szomszédok, mit mondanak az emberek, ha mi nem megyünk a templomba? A mi családunknak mindig ott kell lennie! És? És csak ott kell lennie? Nem változott az életminőségünk, de ott kellett lenni. Miért is?
A kisunokám egy éves múlt. Ha a háromkerekűvel nekimegy a falnak, anélkül, hogy valaki tanította volna, hátra húzódik és újraindul, de már másként, és sikerül neki legyőzni az akadályt.
Felnőttekként miért nem sikerül?
Megkövültünk szokásainkban?
És mindig változatlanul azt tesszük, mint tegnap, ha nincs is semmi eredménye?
